Dr. Lőke Endre
1922-ben született Keszthelyen és ugyanitt végezte el a premontrei gimnáziumot is.
A sikeres érettségi után felvételt nyert a „József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem” Építészmérnöki Karára, ahol 1944-ben kapta meg építészmérnöki oklevelét.
A háború befejezését követően, az államigazgatás különböző területein dolgozott.
1954-ben az „IPARTERV” alkalmazásába került és Gnädig Miklós statikus osztályán lett tervező. Statikus tervezőként jelentős ipari, ezen belül is főleg nehézvegyipari létesítmények és épületek egész sorát tervezte meg. Az úttörők közé tartozik hazánkban, a feszített betonszerkezetek tervezésében és azok széleskörű ipari alkalmazásának elterjesztésében.
1960/61-ben, fél éven keresztül Bagdadban, az ott magyar tervek alapján épülő vasúti feszített vb. aljgyár létesítményi főmérnökeként tevékenykedett.
1968-1969 között az „IPARTERV” főstatikusa, majd ezt követően statikus osztályvezető volt ugyanott.
1969-ben, néhány hónapon át a német „Dyckerhoff und Widmann KG”-nél dolgozó magyar statikus tervező csapatot vezette.
1971-től a 31.ÁÉV-nál dolgozott különböző, a tervezést és gyártmányfejlesztést meghatározó beosztásokban.
Ez idő alatt fejlesztette ki munkatársaival együtt, a „TT” paneles, rövid főtartós egy- és többszintes előregyártott vb. vázszerkezetet, valamint nagyobb fesztávra a „T” tetőelemet.
Ezt követően hosszabb időt töltött el Algériában, mint műszaki tanácsadó.
1983-ban hivatalosan nyugdíjba vonult ugyan, de ez után is folytatta tartószerkezeti tervezői tevékenységét, egészen 77 éves koráig.
A bevezetőt összeállította: Hajmási Péter
Az alábbiakban dr. Lőke Endre visszaemlékezése olvasható, amelyben szakmai pályafutásának néhány jelentős mozzanatát eleveníti fel.
„Egy öreg mérnök tapasztalatai, tanácsai
Elmesélem mérnöki munkám fordulópontját. Fiatalon 1954-ben Gnädig Miklós osztályán kezdtem a mérnökösködést. Vagy két évig csak részfeladatokat, kisebb munkákat kaptam. 57-ben kezdődött a Tiszai Vegyi Kombinát tervezése. Gnädig Miklós a legnagyobb épület tervezését rám bízta. Ez meglepett, hiszen csak kétéves gyakorlatom volt addig. Levegő szétválasztónak hívták ezt a csarnokot. Szovjet technológiával itt a levegőt nagyon le kell hűteni. Az oxigén és nitrogén más-más hőfokon cseppfolyósodik, így lehet őket szétválasztani és nitrogén műtrágyát készíteni. A csarnoknak 6-7 lakóemelet magasnak kellett
lennie és majdnem olyan szélesnek, mint az Andrássy út az oldalutakkal. Hűtést benne a konyhai hűtőgép módjára kompresszorok végzik, de ezek óriásiak lesznek, javításhoz, karbantartáshoz egy olyan híddaru gurul fölöttük, amelyik akár mozdonyokat is emelni tudna. No, ehhez jól neki kell gyürkőzni. Nézzük, mennyi mindent kell itt még tudni, megismerni?
1. Mik a tervezés kötöttségei?
Miklós bácsi, Bajnai László építésszel és Mokk Lászlóval, a kivitelező vállalat főtechnológusával elhatározta, hogy előre-gyártott vasbeton legyen, nagy szériában gyártható elemekkel, amelyek a helyszíni kis gyártó üzemben készülhetnek. Ezért a TVK minden épületét azonos rendszerben tervezték, 6 méteres oszlopállással hosszirányban és szélességben pedig 6 m többszöröseiben. A tető mindenütt 6×1,5 méteres „teknős” panel, a külső fal mindenütt 6 méteres könnyűbeton hőszigetelésű lap, a pillérekre erősítve.
Tehát valami héjtető nem jöhet szóba. Manapság a legtöbb csarnoknál a tető és fal acél trapézlemezzel készül, de akkor még a feltaláló Robertson cég csak ott tartott, hogy a trapézlemezt bitumennel mázolta be két oldalról, így csak ideiglenes raktárokhoz volt jó.
2. Mit tud a helyszíni előregyártó kisüzem?
Legfeljebb 10 tonnás elemeket tud kezelni. Nagyobb szilárdságú betont még nem csinált. Primitív módon gyorsítja a beton-szilárdulást.
3. Mit követel a technológia?
Tűzállóságot! Ha a sok egyforma berendezés egyikénél tűz lenne, az távozzon az ablakokon és a tetőn át és ne terjedhessen át a többihez, ne menjen tönkre az egész csarnok.
4. Hogyan lehet a nagy fesztávot áthidalni? A SzU-ban rácsos vasbeton tartókat raktak fel 6 méterenként, de sok gond lehetett velük. Ma T vagy I szelvényű feszített vb. tartóra gondolnánk, akkor még feszítőpad, mint fogalom se létezett.
5. Lehetne rácsos tartót 10 tonna alatti darabokból készíteni? Hogyan összeerősíteni? Feszítéssel? Milyen feszítő rendszer jöhet szóba, és mik annak a részletei? Milyen rácsozással? Gyártás, beemelés közbeni stabilitás? Oldalra kibicsaklik különben! Hogyan lesz tűzálló, mert a feszítő acél kilágyulhat? Ilyet még sehol nem csináltak! Vagy valami hasonlót, hol?
6. És a pillérek? Azok messze 10 tonna felett lesznek. Toldani? Rossz ötlet. Végleges helyük mellett a földön előregyártani, régebbi módon? Talán. Virendeel formában „ablakokkal”? Tömör szelvénnyel? Mi jobb ide?
Ijesztően sok a kérdés. De ha az ember az egészet egyben áttekinti és a koncepciót elhatározza, egyszerre könnyebben megválaszolható lesz minden részlet kérdés is. Gnädig Miklós osztályán sok jó fiatal mérnök volt, akik ilyenkor összedugták a fejüket: mi volna a legjobb elképzelés. Maga Miklós is sokszor beszállt. Ez a legérdekesebb pillanata a mérnöki munkának. Ehhez a koncepció-kereséshez kell jó érzék, előrelátás, de tapasztalat is. Nekem tapasztalatom még nem volt. De volt egy előnyöm: a nyelvtudás. Egy mai mérnöknek elég, ha angolul jól tud, mert az interneten mindent megtalál, ami neki kell. Nekem nehezebb dolgom volt. Értettem annyira németül, franciául, angolul és oroszul – szüleimnek és a keszthelyi premontrei rendi gimnáziumnak is köszönhetően – hogy az idevágó szakkönyveket, szakfolyóiratokat megértsem.
A „levegő-szétválasztó” tehát elkészült, darabokból utófeszítéssel egyesített rácsos tartókkal. Stabilitás miatt két-két tartót néhány tetőpanellal egymáshoz rögzítve kellett beemelni. Később tűz is volt, egy nagynyomású hidrogén-tartály tömítése hibásodott meg, a hidrogén kisüvöltött, ilyenkor rögtön gyullad és égett iszonyúan, míg ki nem fogyott. A felső ablakok kitörtek és a nagy fesztáv mindkét oldalán csaptak ki a lángok. A feszített rácsos tartó kiállta a tűzpróbát.
Egy nyugatnémet mérnök hazánkba jött előregyártást látni, lefényképezte a levegő-szétválasztót is, és egy szaklapban ismertette, merész konstrukciónak nevezve. Az Ipartervnek volt egy kiadványa, melyben azokat a terveket ismertette rendszeresen, amelyekre büszke volt. A következő számoknak még a címlapján is rácsos tartóm rajza szerepelt.
Ez volt mérnöki munkám fordulópontja. Pályafutásom felgyorsult. A ranglétrán is emelkedtem, osztályvezető, majd főstatikus is lettem. Egy mérnökcsoport élén Bagdadba küldtek egy gyár építéséhez, amely előfeszített beton vasúti aljakat („talpfákat”) gyárt. Majd egy másik statikus tervezői csoport élén Münchenben a Dickerhoff und Widmann KG cégnél dolgoztunk 1969-ben néhány hónapot.
Közben azonban idehaza nagyon megromlott a mérnöki munka lehetősége. Főként típustervek adaptálására szűkült le. Régebben az előregyártásban az élvonalban voltak a magyar mérnökök, de eddigre már nyugaton egy egész háttéripar fejlődött ki az előregyártáshoz, és messze megelőztek. Elhagytam inkább az Ipartervet és a 31. ÁÉV-hez mentem át, munkatársaimmal kidolgozni a Pí és T panelos csarnok és többszintes rendszert. Rugalmasabb volt sok típus-rendszernél, ezért országszerte sok épület készült így. A rendszerváltás után, már nyugdíjban, önálló tervezőként dolgoztam 1999-ig, azaz 77 éves koromig. Ezalatt sokkal több épület szerkezetét terveztem meg, mint nyugdíj előtt, mert gyökeresen megjavultak itthon az építőipar feltételei. Sok nagy áruház volt köztük, de nagy acélszerkezeti építmények is bazalt és dolomitbányák számára. Azonban ekkor már csak a kitaposott utakon haladhattam.
Dr. Lőke Endre
Budapest, 2011 augusztus.”
Galéria:
